A bejegyzéseimet nézegetve, az érdeklődésem mintázata lassan kirajzolódni látszik azok számára, akik olvassák ezt a naplót, de ez természetesen csupán elhamarkodott véleményalkotás lehet. Az azonban ténykérdés, hogy ezek a dolgok IS érdekelnek. Mindenesetre ismét egy divatos témájú poszt, merthogy a június minden évben a shopping hónapja itt Sztambulban és hát - ahogy elnézem a boltokat - a divat-shopping van a középpontban. Ruhák, cipők, aceszuárok. Na, jó, most a plazmatévéket is viszik, de érthetően más miatt. 

A boltok és plázák nagy akciókkal készülnek, de egyébként az az általános benyomásom, hogy itt mindig nagy kiárusítások és akciók vannak. S mégis. Vannak helyek, ahol 50%-70%-os leárazás is van, akár az egész üzlet árukészletére. A divatvilágban egymást érik a bemutatók, de a slepp is kap ilyenkor hétvégente utcai divatbemutatókat és egyéb, divathoz kötődő, de művészeti performanszokat. Azaz divatos előadókat is nézhet/hallgathat. 

Ez a kép például egy designer-vásárban készült, amit a Boszporusz partján tartottak. 

A egyik legnagyobb dobása egyébként ennek a rendezvénysorozatnak az a nagykerből kisker hétvégék megrendezése. Tudni kell, hogy van itt néhány negyed, ahol egymás hegyén-hátán nagykereskedelmi butikok (hangozzék bármilyen antagonisztikusan is) várják a főleg orosz üzletasszonyokat (hú, már messziről ki lehet szúrni őket), ahol értelemszerűen kisker kiszolgálás nincs. Vagyis persze vásárolhat a hétköznapi ember is simán ezekben a boltokban is, amennyiben abból, ami megteszik neki, elviszi a teljes méretsorozatot (36-38-40-42). Nos, ebben a hónapban, három hétvégén is a nagyker-butikok kisker árusítást tartanak. S nemhogy egy-egy darabot is vehetsz, de azt nagyker áron vágják hozzád... 

S még valami. Ha valami gondod van a ruhával, de egyébként tetszik, akkor - a lehetőségeikhez mérten - próbálják úgy alakítani, hogy tetsszen és mégis vidd el. Például másik övet adnak hozzá, vagy éppen átvarrják a nemtetsző mintát máshova. S mindezt mosolyogva. 

Utóiratként idekívánkozik még egy érdekesség, mert tegnap elfelejtettem, a legtöbb próbafülkében van magas sarkú cipő, hogy azzal próbáld fel a kiválasztott ruhát. Merthogy, mint tudjuk, átlagosan nem hordanak magassarkú cipőt. És lehet, hogy épp a táskában sincs. 

 A cipőpucolók szervesen hozzátartoznak az isztambuli utcaképhez. Fiatalabbak, idősebbek egyaránt űzik ezt a mesterséget, amivel sokat keresni biztosan nem lehet. Bár, ha éppen lehúzósba botlunk, akkor akár 20 lírát is (kb. 2200 forint) is elkérnek egy (bocsánat, kettő) cipő pucolásáért. Szóval csak óvatosan és előre alkudni. 

És ha valaki úgy dönt, hogy ezt a szakmát választja, akkor van cipőpucoló-felszerelés bolt, ahol a kis kompakt "irodát" meg lehet venni. 

Igen, igen, ez egy olyan bejegyzés, amihez hasonlóból valszeg magyarul is, és sok más nyelven is biztos rengeteg van... És - szerintem - nem csupán azért szokás írni róla, mert hasznos információkat lehet így átadni, hanem mert olyan gazdag a paletta és olyan leleményes megoldások vannak, hogy ezt az egészen nem lehet egyszerűen szó nélkül hagyni. E bejegyzés tehát nem feltétlenül szolgál praktikus tanácsokkal, ha annál inkább nyújt színes kaleidoszkópot, hogy mi mindent és miképpen használnak a sztambuliak a közlekedésre. 

A helyzet az tehát, hogy van tömeg is, és van közlekedés is, és nem is rossz. Sőt. A külföldinek azért nehéz kiismernie magát (az elején), mert a járatok többségén vagy a vonalak többségét illetően csak török nyelvű tájékoztatás van, és hát a nyelvismeret hiányában az ember ne nagyon merészkedjen ismeretlen közlekedési eszközökre. De ha például tudunk (már) térképet olvasni és megtanultuk, hol lakunk és melyik városrész kábé merre van, ez nagy segítséget nyújt a tájékozódásban... Szóval, mit is használnak?

Autót, persze. Amiből rengeteg van, éppen ezért a nap nagy részében nem érdemes autóba ülni, mert mindenhol dugók vannak. De minimum káosz. Meg aztán nincs elég parkolóhely sem.  Akkor már inkább taxiznak. 

A taxi az mind sárga és többé-kevésbé fix árakkal dolgoznak, Szegeden például jóval drágább a taxizás, mint itt, szóval képes a taxiforgalom akár tömegeket is mozgatni. Vannak itt továbbá gyűjtőtaxik, ezek a dolmusok. Meghatározott útvonalakon közlekednek, egy busz (8-9 fő) akkor indul el, ha teli van (dolmus=töltött), de nem kell sokat várni - nyilván olyan útvonalakra telepítenek dolmust, ahol van rá kereslet. A helyiek ismerik a gyűjtőpontokat, ahol be lehet szállni, merthogy kiszállni az útvonalon bárhol lehet, az állomások ilyen módon csak a beszállás miatt érdekesek. Néhány líra egy út, szóval nem drága, s hát élmény is az egész: a sofőrök egyszerre tudják a telefonjukat, a visszajáró pénzt és a kormányt is kezelni, meg beszélni és dudolászni is, mindezt az isztambuli közlekedési "káoszban"... Amúgy is egy külön "kaszt" a dolmus-sofőr, olyasvalamilyen szubkultúrájuk van, mint a korabeli Manta-Fahrereknek az NSZK-ban, de végülis ez tényleg mindegy. Jól működik a rendszer. Nagyon is.  

A város által üzemeltetett közlekedés pedig maga a csoda. Az összes közlekedési eszközön EGYFÉLE plasztikkártyával (Istanbulkart) lehet utazni, amelyre tetszőleges összeget fel lehet tölteni és minden járművön vagy a peronon van leolvasó... Csak lecsippantod, megmutatja, hogy épp mennyiért utaztál és mennyi maradt még a kártyán, s már utazhatsz is. Nagyon modern és nagyon-nagyon fogyasztóbarát...  

Vannak először is buszok. De Ikaruszok már nincsenek. Ezekről nem kell sokat beszélni, modernek, pontosak, gyakran járnak és mindegyiken van kijelző, ami a következő állomást mutatja, azt is egyébként, hogy hány perc alatt fog odaérni a busz. 

A buszok - alig néhány éves - elitosztaga a metrobus, amiben az a nagyszerű, hogy nagy távolságokat ölel fel az útvonaluk és általában a városi autópályákon nyomulnak, de mivel elkerített pályán hasítanak, nem zavarják őket forgalmi akadályok, dugók. Igen, épp metró is lehetne helyette, de nincs. Még. Gondolom, a várostervezők ezekre az útvonalakra vizionálnak metróvonalakat. 

Mi a különös a képen? [A buszok fordított menetirányban használják a két sávot.] Vajon miért? [Hogy csak egy megállót kelljen kiépíteni.]

Ezek egyébként az átlagosnál hosszabb szerelvények, gondolom, nem kell túl sokat manőverezni velük, ezért lehetnek két csuklósok... De jól néznek ki belül is. 

És a metró? Na, a metró is elképesztő ütemben fejlődik. Amikor először voltam itt, a metró messze nem járt az egyetem környékén, most meg az egyetemnél már megállót is nyitottak. Hú, nagyon mélyen van, négy hosszú mozgólépcső visz fel a felszínre, majdnem keszonos lesz az ember, mire felér, de minimum dögre unja magát az utazás alatt... Amúgy március 16-án nyitották meg az idén és persze a dátum sem véletlen, 1978-ban, ezen a napon nacionalista támadás áldozata lett több diák...

A metrót is szeretem, például azért, mert halk és tiszta, no meg az ajtók pont ott nyílnak, ahol a jelzés fel van festve. 

A metrónak is van felsőligája, ez pedig a Marmaray. Nagy a hype körülötte, mivel a Boszporusz alatt zúz át az ázsiai oldalra, drágább is egy út, meg dizájnosak az állomások és a szerelvények is nagyon modernek (mint a képen), de azért ez is csak egy metró. 

Csúcsidőben egyébként 2-3 percenként, máskor meg 5-8 percenként jár a metró, ami nem rossz, de nem tudja Moszkvát lenyomni, ahol például a metróring vonalon percenként járnak a kocsik...

A villamosok is komoly tömegeket mozgatnak, bár, túl sok vonal nincs. Sőt, ha belegondolok, én eddig konkrétan csak egy vonalat láttam... De az jó hosszú. Ja, bocsánat, még másik kettőt is, de azok nosztalgiajáratos vonalak. 

Van még füniküler és libegő is. 

Meg aztán a vízijárművek!!! A vízibusz-közlekedés jól ki van találva, nem is bonyolult a rendszer, viszont kiválóan működik. A Boszporusz két oldalát kötik össze, de vannak vonalak az Aranyszarv-öbölben is. A vízibuszok (vagy kompok) gyakran járnak, pontosak és nem mellesleg szemnek gyönyörködtető látványt biztosítanak Európából Ázsiába vagy épp visszafelé. Azaz teljesen felesleges sétahajókázásra befizetni, az ember csak behuppan egy menetrendszerintibe és már élvezheti is ugyanazt...

A Varászbuszból (Magic Bus vagy Amfibus) még nem nagyon van, de tervezik egy nagy flotta munkába állását... Igen, kicsit furikázik a parton, utána sutty, be a vízbe, imádnivaló. 

S az utolsó kép, ami persze nem a tömeg közlekedésére van kitalálva, de azért nagyon baró: a vízitaxi.

Szeretem a dzsámikat. Vannak kisebbek, nagyobbak, díszesebbek és minimál-dizájnt követők, de nem ez a lényeg, hanem hogy az ima helyszínét, az istennel való (belső) találkozást, és persze ezek zavartalanságát biztosítsa. Szeretek kicsit üldögélni a puha szőnyegeken és nézni őket. E szeretetemen az sem változtat, hogy a nagy, turistás-dzsámikban mindig lábszag van. A dzsámi egyébként a nagymecsetet jelenti, ami attól különbözik a "sima" mecsetektől, hogy az iszlámban a legfontosabbnak tartott, pénteki istentiszteletet is befogadhatja. 

A mecseteknek kötelező kelléke a minaret, ezek száma 1, 2, 4 és 6, ez utóbbiak Mekkában vannak jószerivel, de Isztambulban is van egy. Éppen a Kék Mecset az. 

Meg aztán vannak ilyen imaházak is - sosem gondolnád, ha nem vennéd észre az először furcsa kéménynek tűnő valamit a tetőn... Az is teljesen bevett dolog, hogy bolt, autószerelő műhely vagy éppen fodrászat van az alsó szinten, sőt, az ázsiai reptérre menet lehet látni egy nagy dzsámi-építkezést, ahol az alsó szinten nagy szupermarket készül... Amikor Fatih-ék megérkeztek Konstantinápolyba, Szent Szófiát is egy nap alatt tették magukévá: csak betájolták Mekka felé (kibla), meg egy nap alaptt felhúztak két fából készült minaretet és már kész is volt... Nem kell a nagy procc. Főszabály szerint. Mert azért például a Kék Mecset nem éppen szerény...

Ha már minaretek - érdemesnek tartok még egy nagyon fontos ismeretet megosztani ehelyütt: az imára hívó ének, amit a minaretekből a müezzinek dalolnak, az ezan (magyarul adzán), arab nyelven szól, de a XX. század elején, már a köztársasági időkben volt egy időszak, amikor törökül szólt... Ennek a változásnak az atyja pedig a magyar Kúnos Ignác volt... Olvassatok utána, honfitársunk igen sokat tett a török folklór megmentéséért is, például neki köszönhetik ők (!), meg persze a világ is, hogy lejegyezte Naszredin Hodzsa történeteit... 

Minden szépíró megemlékezik a keyifről, ha az isztambuli időtöltésekről ejt szót, merthogy a török, amikor éppen nem dolgozik/tanul vagy egyéb kötelezettségeit teljesíti, akkor keyif-re gyúr. Persze ez így meglehetősen hülyén hangzik, mivel a keyif az maga egy életérzés, ami egyben időtöltés is. Valami, aminek az a célja, hogy jól érezd "benne" magad. Éppen emiatt ez bármi lehet és persze mindenkinek akár más is, meg aztán változik a korral is, de mégis a lényeg, hogy akard is magad jól érezni egy kávé vagy sok tea szürcsölgetése, a boszporuszi szotyizás, a sirályok/macskák/galambok etetése vagy éppen a 11-től kettőig tartó reggelizés közben. Sokszor másokkal együtt. Persze az is lehetséges, hogy mindez úgy tűnik, mintha épp semmit sem csinálnál. Pedig dehogynem: erőt gyűjtesz, gondolatokat rendezel, építed az emócionális világodat. 

Engem szíventalált itt a keyif, ugyanis jól ismerem ezt az állapotot, tinédzser korom óta művelem is, a családom persze lustálkodásnak, semmittevésnek nevezte, vagy csak-fekszel-az-ágyon-és-nem-csinálsz-semmit-lányom-mi-lesz-így-belőled, vagy esetleg mi-a-jó-abban-hogy-csak-ülsz-ott-a-teraszon-és-nem-csinálsz-semmit, sőt, a mit-lehet-csinálni-egész-délelőtt-abban-a-kávézóban megjegyzések premisszájának, na, meg persze sok minden másnak, de csak itt jöttem rá, hogy ez a keyif. Most már legalább van neve. 

Ez egy jó hely a keyifre. 

Ez meg még inkább. 

Isztambulban nagyon sok koldus van. Sokfélék is egyben, de a legtöbbjük gyerek. A legkisebbek alig 3-4 évesek, akik testvéreikkel vagy anyjukkal együtt koldulnak. A nagyobb turistahájlájtoknál csapatokba verődve koldulnak, 5-6 kisgyermek, akik közül a legidősebb is alig tíz lehet, igen szívszorító mindenki számára. Kollégáim szerint olyan is van, hogy az anya vagy az apa nincs is a közelben, csak estére tér vissza, de a legtöbb helyen a szülők látótávolságon belül figyelnek.

Nem tolakodóak vagy ilyesmi, de koszosak és rendetlenek - amúgy meg gyerekek. Többször láttam már ilyen csoportokat játszani egy-egy papírdobozzal vagy kólásdobozzal focizni. De azért, mivel a kolduskodás üzlet is egyben, sokszor - kollégáim szerint - egymásnak is esnek a gyerekek, ha például a leosztott területek határait átlépik. 

Az isten pénze sem elég, hogy minden koldusnak adjunk, bár, a török államnak lenne rá, ha igazán akarná. Az NGO-k sokszor kampányolnak azzal, hogy ne is adjon senki e gyerekeknek pénzt, mert az, és persze a családjuk tartja őket az utcán. Lehet, hogy ebben a kérdésben hallgat rájuk az állam... Mindenesetre a felvilágosult része a társadalomnak, nagyon helyesen, azon az véleményen van, hogy vissza kellene valahogy szorítani ezt a kizsákmányolást. Merthogy sokszor a szülök a gyerekeiket küldik dolgozni, mert ők nem tudnak/nem akarnak...  De nem nagyon történik semmi. Pedig a gyerek-koldusokról már évtizedek óta cikkezik a sajtó és a turista-irodalom is. 

És van a másik fajta koldus, aki árul is valamit. Ezek között is egyébként sok a gyerek. Főleg papírzsebkendőt árulnak, néhány kurussal többért, mint ahogy a boltban vennéd. Vagy mérleget tesznek ki és megmérheted magad, ha nem tudnád, hány kiló vagy. Mondjuk, ha túl sok baklavát eszel, akkor nem is árt az effajta kontroll. Az isztambuliak szerint a "szemetesek" is koldusok, bár, a munka, amit végeznek, végsősoron hasznos. 

Aztán láttam kislányokat, akik a velük levő felnőttek zenéjére csillogó ruhában táncoltak. Ez lehetett volna utcai performansz, de valahogy érezte az ember, hogy nem a bohémkodó utcai zenélésről és szórakoztatásról szól a dolog. 

A szívembe markolt és az agyamba égett egy idős házaspár képe, akik a járda szélén ültek valaha szebb napokat látott, de rendezett öltözékben, közöttük egy kis edényke néhány kurussal és pár szó egy gyűrött papírra írva. Velük pedig egy kicsi gyerek. Lefotózni sem mertem őket, olyan méltóságteljesen ültek ott a kisgyerek pályájának középpontjában... na, nekik adtam pénzt. Vagyis mindig adok, ha arra járok. 

Isztambul egyik fő verőere az Istiklal caddesi, vagyis a Függetlenség útja. Egy kb. másfél kilométer hosszú, széles, csak gyalogosok és a villamos (na, meg a rendőrségi tankok) által használt sétálóutcáról van szó, ami enyhén felfelé/lefelé tart és ami a Galata negyedet a Taksimmal köti össze. Az utcában elegáns üzletek és kis sufniboltok, könyvesek, zeneboltok, éttermek és kávézók várják a fáradt sétálókat, hogy a mozikról, galériákról és színházakról ne is beszéljek. Van persze perecárus, vicces dondurmás (fagyis), meg koldus is. Ja, és egy csomó templom is, keresztény. A kis keresztutcák, amik egyébként balra lejtenek, jobbra emelkednek, ha mögöttünk van az Aranyszarv, is ugyanezt a kínálatot nyújtják - izgalmas felfedezőutakat lehet itt tenni. Például a leírhatatlan antikváriumot is itt találtam. És mindezek mellett - állítólag - napi hárommillió sétáló. 

De szerintem nem ez a lényeg. Hanem az, hogy ez az utca mint fő közlekedési útvonal már a bizánci időkben is létezett, a környék (Beyouglu) a görögök, majd a velencei és genovai kereskedelem miatt ideköltöző európaiak fő letelepedési helye volt. Ez aztán az oszmán időkben is megmaradt, s a XIX. századra, mikor majd az oszmán szultánokat modernizációs lendület kapja el, ez a terület fejlődhetett a leggyorsabban: itt lett először elektromos áram, telefon, közvilágítás és metró. Vagyis metróféle. Az 1875-ben megnyitott Tünel fogaskerekű is volt (a partot kötötte össze a "heggyel"), és gőzgépek hajtották. Villamos is volt persze, de azt egy időben indították négy vonalon 1871-ben. Úgy értem, sínbuszok, mivel ekkor még lovak húzták a sínpályán közlekedő buszokat. A villamosok egyébként, amik itt járnak, vannak vagy százévesek - utazni bennük maga az időutazás. Az más kérdés persze, hogy elektronikus jegyleolvasóval vannak ellátva, meg ledtvékkel, ha unatkoznál menet közben. 

Nos, tehát az Isztiklál dzsadeszi igazi élményét az épületek adják, a XIX. század végén, XX. század elején a nagy építési láz miatt mindenki itt akart építkezni, olaszok, franciák, németek. Az utca tehát teli van 100-150 éves hatalmas házakkal, a neogótikus, a neoklasszikus, a neoreneszánsz paloták szemet gyönyörködtető mozaikja tényleg megnézésre érdemes. Még art deco is van. Persze, persze, a többségük rendesen le van pukkanva, meg azért az elmúlt egy évszázadban sikerült igen csúnya épületeket is felhúzni a szépségek közé, de ez a lényegen nem változtat. Szóval sétálva az utcán érdemes felfelé is nézni, nemcsak a négyszinte MNG outlet vagy a Zara, esetleg az LC Waikiki és Koton üzletek kirakatát szemmagasságban gusztálgatni. Ugyanakkor igen veszélyes a fejet felfelé tartva, esetleg tátott szájjal bámulni. Amikor először kapott a könyököm gellert egy szegecses bőrtáskától, akkor még nem figyeltem fel a veszélyre. Másodjára egy zacskó ruhával kaptam egy gyomrost. Még ekkor sem. Aztán még azt is túléltem, hogy egy kisiskolás gyerek lefejelte a csípőmet, a csontos részt, de amikor a gyönyörú aranycipőmre rátolták a babberkocsit, na akkor jöttem rá - itt nem sétálva kell bámészkodni.

Hanem csak szakaszosan. Sétálni egy sarkot normális nézéssel, fedezéket keresni, felfelé tekinteni, bámészkodni... Ilyen megfontolt bambulás alkalmával lettem figyelmes erre itt. 

Az ott egy kávéház? Ott fent?

Nosza, keressük meg a bejáratot. Meg is lett és fel is lifteztem a tetejére... A kis lebuj üres volt, de finom volt a kávéjuk. És a kilátás?