Amikor megláttam ezt az alkotást, rögtön belémnyillalt a felismerés: a kevésbé tapasztalt utazók számára írni kell a guggolósokról. Maga a műalkotás egyébként Aysel Alver kortárs török szobrásznő alkotása, és most az "Agónia" című isztambuli kiállítást reklámozzák vele - szóval semmi köze a vécéhez. De azért, ha nem is haláltusa a guggolós használata, az első találkozás megrázó lehet. Tehát ez a bejegyzés azért van, hogy az élmény idegenségét oldja és az esetleges kérdéseket (mit, hova, hogyan) megválaszolja. 

Törökországban sok helyütt wc-kagyló helyett ilyen van. A tuvalet fontos szó egyébként, wc-t jelent. Nem véletlen a hasonlóság a "toálettel", de most ebbe nem mennék bele. Akik utaztak már balkáni országba, Kínába, találkozhattak ezzel a megoldással, állítólag Indiában is ez az elterjedt. Engem nem ért váratlanul, de tudom, hogy vannak, akik még nem találkoztak ilyennel, hát írok róla. Meg azért, mert ha először meglátod, elakad a szavad. 

Először is rá kell állni a recés részre, de nem a lefolyóval szemben, hanem fordítva. A képen szereplő tálcára tehát úgy kell ráállni, hogy aztán a kuka jobbról essen. A nadrág letolása hasznos, de mivel a későbbi folyamat miatt bokáig lenne érdemes, ott meg simán leérhet a földre, ami legenyhébb esetben csak vizes, szóval le is lehet venni. Sőt, egy-egy szűkebb fazonú női naci esetében ez egyenesen ajánlott is, mivel azokat nem is lehet úgy bokára tolni, hogy a szükséges terpesz-fesztávolság meglegyen. Ezt követően le kell guggolni, de nem szabad az edzőteremből ismert "guggolással" megelégedni (comb, lábszár egymással 90 fokos szöget zárjon be), mert akkor még nagyon magasról fog letoccsanni a cucc és a tálca pereme sehol nem olyan magas, hogy ne fröccsenjen ki az, aminek nem kellene. Rövidlábúak esetleg megpróbálhatják. Így tehát tényleg le kell menni guggolósba. S még így is fel fog fröccsenni a sugárban érkező holmi. Amúgy azt is mondják, hogy ez a természetes testhelyzet az ürítésre, nem pedig az ülés. Na, mindegy, egy biztos, térdfájósok, derekasok és gyengelábúak kifejezett hátránnyal indulnak, főleg, ha épp a kapaszkodót is elfelejtették felszerelni. Őszintén nem tudom, hogy például az igazán öregek ezt hogyan oldják meg. 

Most jön a következő fázis: meg kell tisztogatnunk az altájunkat. Ha van papír, akkor biztosak lehetünk abban, hogy lehet papírt használni. Ha szemetes is van, akkor azt is lehet, vagyis kell használni, tehát a papírt a szemetesbe kell tenni. Még akkor is, ha vonalkódossá tettük a jelen műveletet követően. Ha nincs szemetes, de a papírhasználatnak van nyoma, akkor a papírt be lehet dobni a lefolyóba. 

Ha nincs papír, az jelentheti azt, hogy elfogyott, mondjuk, ha más jelei vannak a papírhasználatnak, de ha nincs ilyen, akkor nem lehet papírt használni. Még a táskából sem. Ugyanis, ha például keskeny a lefolyócső, vagy nincs víznyomásos öblítő, a papír eldugaszolhatja az egész lefolyórendszert. Ilyenkor a kezeddel tisztítod meg az altájat, magyarul megmosakszol az ott található kancsó és folyóvíz és/vagy slag segítségével. A hinduk a bal kezüket használják erre, de ezt csak olvastam. 

Miután kezed is és az altested is tiszta, lehet foglalkozni a tálca kiürítésével. A vizelet szépen elfolyik, de a széklet helyesen megragad a tálcán, szóval intézkedni kell az eltávolításról. A slag vagy a kancsó szolgál a tálca lemosására, de lehet, hogy a cuccot meg kell taszajtani egy kis papírral. De persze egy bot is megteszi, vagy a néha tartozékként megtalálható klokefe. Fejlettebb változatban a tálca vízöblítéses, azaz megnyomsz egy gombot és leküldi helyetted a csatornába a termékedet. 

Ha nincs slag, se kancsó, se vízöblítés, akkor biztos lehetsz benne, hogy a budi egy ásott emésztőgödör fölött van, amivel semmi gond nincs, de ha papír sincs, inkább a gyors menekülést javaslom. Hacsak nincs a táskádban. Legyen tehát. 

Ha pedig ennek a kalandnak nem akarsz egyedül nekivágni, van, ahol erre is gondoltak. 

Utóirat: Jobb helyeken még 
a választás is adott. 

A minap felhívott egyik kollégám, akivel személyesen még sosem találkoztam, de műveit és munkásságát jól ismerem, mivel elismert professzora választott tudományterületemnek és megosztotta velem isztambuli élményeit. Meg is lepődtem rendesen, például azért, mert nem tudtam, hogy internetezik (nyolcvanon felüli életkorú), meg azért is, hogy a személyes ismeretség hiányának akadályán felülemelkedve fogja magát és felhív, hogy Isztambulról beszélgessünk. De jó, hogy van ilyen. Ennek tanulságát megjegyeztem egy életre. Remélem, meg is érem a nyolcvanat, hogy felhívhassak valakit ilyen ügyben. Igaz, ez a blog is már több ismeretlenből varázsolt ismerőst számomra, akiket szintén rabul ejtett Isztambul... Szóval már ezért megérte.  

Szóval, kollégám, kikérdezte a leckét, láttam-e ezt, meg azt, majd feltette a kérdést, ami ehhez a bejegyzéshez vezetett: "és mmmm Erika szobrát látta-e?". Legalábbis így értettem, majd amíg a szám mozgott és visszakérdeztem, azon filóztam, hogy vajon ki lehet ez az Erika, akinek itt szobrot állítottak. Nyilván valami magyar királylány, akiről nem tudok még vagy valami szép magyar rabszolgalány. Hát éppen nem. Ibrahim Müteferrikáról volt ugyanis szó, aki az oszmán birodalom első nyomdáját alapította a XVIII. század elején. Még ekkor sem tört rám a megvilágosodás, de aztán kollégám kimondta a varázsszót: Müteferrika magyar volt. Nocsak. 

Két teória is van, hogy hogyan került a birodalomba, az egyik szerint portyázó török katonák fogságába esett, akik eladták Isztambulban, a másik változat szerint önként ment Sztambolba, gondolom, szerencsét próbálni. Hát megtalálta. 1674-ben született és 1715-ben már könyvet jelentetett meg az iszlámról. 

A Wiki szerint:

"1715-ben készült Értekezések az Iszlámról (Riszále-i Iszlámije) című apologetikus munkájából tudjuk, hogy Kolozsváron született és a kolozsvári kálvinista kollégium diákja volt. Itt papi pályára készült és a könyvnyomtatásban is gyakorlatot szerzett. Az iszlám hit hatására írta az előbb említett Értekezések az Iszlámról című munkáját, melyre a nyugati műveltségű Ibrahim pasa felfigyelt. A nagyvezír 1717-ben müteferrikává nevezte ki. A müteferrika eredetileg egy hivatali tisztséget jelentett. Ez a személy a szultán díszkíséretére rendelt testőrgárda tagja volt. Feladatukhoz tartozott a szultáni rendeletek továbbítása is. Emellett tolmácsként is tevékenykedett. 1717 után Nándorfehérvárra került, ahol II. Rákóczi Ferenc menekülő csapatai gyülekeztek. Majd a porta megbízásából Bécsben folytatott tárgyalásokat Savoyai Jenő herceggel. Ő volt II. Rákóczi Ferenc török tolmácsa és titkára annak törökországi bujdosása alatt, 1718-tól egészen a fejedelem 1735-ben bekövetkezett haláláig."

Ennyi elég is, hogy tudjuk, megérdemelten kapta a szobrot, ami stílszerűen a könyvbazár (Nagy Bazár északnyugati bejáratánál) hangulatos kis udvarkájában áll.

Én is könyvvásárlással és persze kávézással ünnepeltem az e történettel és a magyar Mütef-Errikával való megismerkedést, egy itteni antikváriumban megtaláltam Orhan Pamuk két könyvét is. 

Jártam-keltemben belenéztem itt-ott Isztambulról szóló útikönyvekbe, és nem mindenhol említik "gyaur" származását, pedig az ő esete is kiváló példája annak, hogy az oszmánok alapvetően nem voltak ellene az idegen jövevényeknek - már amennyiben áttértek a muszlimra - és tulajdonképpen a szultánságon kívül bármit elérhettek.  A nők is, persze, csak éppen a saját játszóterükön. # Hürrem. 

Aki, ha nem is magyar rabszolgalány volt, de orosz vagy ukrán. Igaz, szobrot még nem láttam róla.  

A könyvek beszerzésének a legjobb módja az antikváriumok szorgalmas látogatása. Ugyan az antikváriumokban itt - micsoda véletlen - jobbára török nyelvű köteteket árulnak, de azért rá lehet bukkani angol vagy német nyelvű érdekes könyvekre is, meg aztán magyar nyelvűre is. Sajnos, nem értek a régi könyvekhez, így lehet, hogy ez itt sokat ér, de azért otthagytam őket. 

Viszont megtaláltam Mevlana tanításait vettem meg német nyelvű képregényben. 

Az antikvárium, amit ma találtam, az Istiklal utca egyik keresztutcájában található és önmagában is egy tanulmány. A könyvek, az újságok elárvultan és az értő gondoskodás látható jelei nélkül úgy hevernek a földön, a polcokon, az asztalokon, hogy mélységes melankólia tör az emberre a nemtörődömség láttán. Aztán persze az is lehet, hogy az egészet a művészet és a bohémia ihlette, merthát például egy nagy amfora is el van helyezve a költői rendetlenségben. 

S mindeközben a pénztároslány a gépnél ülve sminkeli magát, a gyerekei egy kockás abroszos asztalnál szuperhősöznek és szól az arabeszk...  

1928-ban tértek át a törökök a latin betűk használatára az ottomán török írásról, ami lényegében arab-perzsa ábécét használt. Az intézkedés a nagy török nyelvújítás része volt, Atatürk ebben látta a modern török köztársaság életképességének egyik zálogát. Augusztus 8.-án hirdette ki (Isztambulban, a Gülhane Parkban) az új írásmódot és azt, hogy ez mindenkit kötelez. Aztán a nemzeti parlament is meghozta a szükséges döntést novemberben. Gondolnánk, hogy jó sok időt hagyott az átállásra, voltak, akik egyenesen öt évet javasoltak. Például a nyomdák vagy épp a tankönyvek miatt. Hát nem. Atatürk nem akarta elhúzni a dolgot, január 1-jétől tilos volt használni az arab ábécét, de például december elsejétől már az újságok is csak latin betűsen jelentek meg Isztambulban. Hogy gyorsan menjen az átállás, ő maga is járta az országot táblával és krétával és tanította a népet az új ábécére. A fotó már 1932-ben készült. 

Ez a fotó ihlette a művészt, akinek a szoborcsoportja itt Isztambulban látható, Kadiköyben, az ázsiai oldalon.  

Őszintén szólva, mikor először láttam, akkor még éppen semmit nem tudtam a török írás reformjáról és az arab betűkben kromoszómákat, így az akkori államfőben genetikust véltem felfedezni. Még jó, hogy nem tartott sokáig a tudatlanságom. Netnek hála.  

Egyik barátom (nem lány) rámírt ez után, hogy "És, Kriszta, milyenek a lányok a hamamban?" Volt persze szmájli meg minden, de azért a kérdés meglepett. Mégis, milyenek lennének a lányok a hamamban? Hát pont olyanok, mint nem ott. Jó, értem én, csak lányok vannak a fürdőben, általában ruha nélkül, s ez bizonyosan megmozgatja a férfiak fantáziáját, de az nem fért a fejembe, hogy nőként milyen választ vár tőlem. Mindenesetre ismét elmentem a hamamba, hogy kicsit közelebb kerüljek a válaszhoz - no, meg a selymes bőrhöz. Meg aztán a barátnőmet is elvittem, neki is legyen jó. 

A hamamban kendőzetlenül töltik idejüket a nők, ez alatt azt (is) értem, hogy a muszlim nők is leveszik fejkendőjüket - nincs sehol sem idegen férfi, szóval lehet mutatkozni. Nagy vigadalom és lelkendezés is volt újabb látogatásom alkalmával is a hamamos asszonyok között, mert a fönökasszony pont fodrásztól jött vissza és ahogy megértettem, átfestette vörösre a haját... 

Egyébként pedig - mivel az egész a tisztálkodásról szól - nyilván nincs a nőkön ruha. Van aki így képzeli a hamamot (Ingre: 1862; Somomoukha 2007). 

De nem ilyen. A jóbarátomnak is lehetett elképzelése - az inkább valami ilyesmi (vs).

Sejthetitek, nem is ilyen. Biztos léteznek persze ilyen nők is, de a hamamban nem voltak, az tuti, vagy még pontosabban, ha voltak is, nem így néztek ki. Azt tudjuk ugyanis, hogy igen előnyös tud lenni a képi ábrázolás az életbeli megjelenéshez képest, mint ahogy az alábbi példa is (Lédigaga) mutatja. 

Inkább ilyenek a nők a hamamban. IS!

Ilyenek azért szerencsére nincsenek. :-) [Ingres előtanulmánya a korábban bemutatott kép előterében szereplő leányhoz.]

Mindenesetre másodjára is nagyon klassz volt az egész, ráadásul a végén volt egy ráadás élvezet, amit nem is vártam: a pihenő-szekcióban éppen lánybúcsúztatót tartottak. Az egyik lány fején fehér fátyol volt és fehér hamam-kendőben grasszált a fürdőben. A fátyolt bent se vette le. A búcsúztatón lányok, asszonyok, kislányok és öregasszonyok egyaránt voltak és vajon mit csináltak? Hát táncoltak!!! Szólt a török zene, ők meg ropták a menyasszony vezetésével. Olyan önfeledten örültek, hogy a közös szórakozás öröme átragadt ránk is, élvezettel néztük őket, hallgattuk a zenéjüket és pihentünk a "fárasztó" hamamozás után. Gondolom, még táncolni is be lehetett volna állni, de azért ezt kihagytam. 

Látom a kérdő tekinteteteket: ekkor már nem voltunk meztelenek. És ők sem. 

Hagyományosan szokás volt egyébként a leendő menyt jól megnézni a hamamban, hogy van-e testi hibája, elég széles-e a csípője a leendő uncsik kényelmes születése érdekében stb. Sőt, még azt is mondják, hogy a család nőtagjai eleve a hamamban keresték - hasonló attribútumok alapján - a leendő feleséget fiuknak, unokaöccsüknek. Végülis...

S a bejegyzés végére csak idekívánkozik, hogy jó, játszunk el a gondolattal, vajon milyenek lehetnek a férfiak a hamamban. Romantikus hajlamúak ilyesmit képzelhetnének: 

A realistábbak talán ilyesmit (Sylvia Sleigh 1973, A török fürdő)..

Úgy vélem azonban, főleg a múltkori kalandom alapján, hogy valszeg még csak nem is ilyen a hamam. Azt viszont megérthetitek, hogy a nagydarab bundaszakállasokról nem akartam képet még csak keresni sem. 

A mai dátum, a május 29-e Bizánc/Konstantinápoly/Isztambul elfoglalásának a dátuma. Az 1453-as évszám itt kőbe van vésve, szinte szó szerint - szóval igen sok helyen meg van örökítve. Az egyetem alapításának dátuma is ez, de például egy ázsiai oldalon felállított művészeti installáció is erre fókuszál - lehet látni az európai oldalról is. Jó szemmel, persze. 

Ennek apropóján - ha esetleg nem tudnátok volna - érdemes megemlíteni azt a magyar fegyverműves ágyúöntő mestert, akinek köszönhette az ostromló oszmán sereg a kb. egy kilométerre hordó ágyú stratégiai előnyét. Urbán (vagy Orbán) mester ugyanis korának legnagyobb ágyúját rakta össze a szultánnak - hithű muszlimként önszántából -, hogy az 500 kilós golyókat elrepítette, ahogy mondom, akár egy kilométerre is. Ha talált a golyó, képes volt átszakítani a vastag védőfalakat vagy akár hajót süllyeszteni. Az más kérdés, hogy a kalibrálása meglehetősen körülményes lehetett, és hogy igazán pontosan biztos nem lőtt, de a puszta létezése is az ostromlók fölényét szimbolizálta. Állítólag az Egyesült Királyságban, Fort Nelsonban van kiállítva - ma is. 

Muszáj Árpit idézni. 

A csata valahogy így nézhetett ki:

- Készen van? – Kérdezte Orbán bácsi.
- Igen!
- Akkor tűz!
Hatalmas dördülés, még a túloldalt is kiesnek az emberek az ablakból, akkorát szól. Még hatalmasabb füst és porfelhő keletkezik. Fél óra elteltével már szinte látni is valamit. Orbán kilapátolja a földet a füléből, és a két csomag sajtot, amit a zaj ellen dugott bele:
- Hova ment a golyó? Látja valaki?
- Nem látjuk. A város sértetten. valaki röhög a túloldalon…
- Akkor hozzák vissza az emelőt a domb aljából, ahova levitte a dörrenés, majd fordítsák az ágyút balra két könyökkel!
Orbán hátramegy a sátorba, társasozik egyet, elszív egy vízipipát a török haverokkal, lefekszik aludni, eszik egyet, megint vízipipázik, társasozik, ismét eszik, megint alszik, lemegy úszni egyet a Boszporuszba, megkergeti a lányokat, erre a törökök őt kergetik meg, engesztelésképpen meghívja őket borozni és elszívnak egy vízipipát. Ekkor megjelenik egy tiszt a sátorba:
- Orbán testvér, az ágyú készen van.
- Megyek.
Kiérvén Orbán nézeget, méricskél, nézeget. Szemben egy francos kis torony van, ez már csak jó lesz.
- Tűz! -  adja ki a parancsot. Mire valaki a pipáról egy izzó fadarabot tesz a gyújtózsinórra. Orbán vidáma néz, ahogy a láng szépen lassan halad az ágyú fele, miközben a törökök idegesen tömködik a sajtot a fülükbe.
A hatalmas durranás után, végre eloszlik a füst, mindenki erősen mereszti a szemét.
- Megint nem találtunk el semmit, Orbán tesó.
- Fene egye meg! És ma már nincs idő még egy lövésre! Holnap itt folytatjuk, de vigyázzanak, nehogy valami félnótás elfordítsa az ágyút, mert akkor magukat fogom belerakni és átlőni a túlpartra!

Az ágyú mindezek ellenére hatalmas sikert aratott. Leginkább, mivel mindenki frászt kapott tőle, akkorát szólt. Így morális szempontból nagyon hasznos volt.

 Tehát a mai napon Urbán mestert is ünneplik a törökök. Örüljünk neki.