Isztambulban nagyon sok koldus van. Sokfélék is egyben, de a legtöbbjük gyerek. A legkisebbek alig 3-4 évesek, akik testvéreikkel vagy anyjukkal együtt koldulnak. A nagyobb turistahájlájtoknál csapatokba verődve koldulnak, 5-6 kisgyermek, akik közül a legidősebb is alig tíz lehet, igen szívszorító mindenki számára. Kollégáim szerint olyan is van, hogy az anya vagy az apa nincs is a közelben, csak estére tér vissza, de a legtöbb helyen a szülők látótávolságon belül figyelnek.

Nem tolakodóak vagy ilyesmi, de koszosak és rendetlenek - amúgy meg gyerekek. Többször láttam már ilyen csoportokat játszani egy-egy papírdobozzal vagy kólásdobozzal focizni. De azért, mivel a kolduskodás üzlet is egyben, sokszor - kollégáim szerint - egymásnak is esnek a gyerekek, ha például a leosztott területek határait átlépik. 

Az isten pénze sem elég, hogy minden koldusnak adjunk, bár, a török államnak lenne rá, ha igazán akarná. Az NGO-k sokszor kampányolnak azzal, hogy ne is adjon senki e gyerekeknek pénzt, mert az, és persze a családjuk tartja őket az utcán. Lehet, hogy ebben a kérdésben hallgat rájuk az állam... Mindenesetre a felvilágosult része a társadalomnak, nagyon helyesen, azon az véleményen van, hogy vissza kellene valahogy szorítani ezt a kizsákmányolást. Merthogy sokszor a szülök a gyerekeiket küldik dolgozni, mert ők nem tudnak/nem akarnak...  De nem nagyon történik semmi. Pedig a gyerek-koldusokról már évtizedek óta cikkezik a sajtó és a turista-irodalom is. 

És van a másik fajta koldus, aki árul is valamit. Ezek között is egyébként sok a gyerek. Főleg papírzsebkendőt árulnak, néhány kurussal többért, mint ahogy a boltban vennéd. Vagy mérleget tesznek ki és megmérheted magad, ha nem tudnád, hány kiló vagy. Mondjuk, ha túl sok baklavát eszel, akkor nem is árt az effajta kontroll. Az isztambuliak szerint a "szemetesek" is koldusok, bár, a munka, amit végeznek, végsősoron hasznos. 

Aztán láttam kislányokat, akik a velük levő felnőttek zenéjére csillogó ruhában táncoltak. Ez lehetett volna utcai performansz, de valahogy érezte az ember, hogy nem a bohémkodó utcai zenélésről és szórakoztatásról szól a dolog. 

A szívembe markolt és az agyamba égett egy idős házaspár képe, akik a járda szélén ültek valaha szebb napokat látott, de rendezett öltözékben, közöttük egy kis edényke néhány kurussal és pár szó egy gyűrött papírra írva. Velük pedig egy kicsi gyerek. Lefotózni sem mertem őket, olyan méltóságteljesen ültek ott a kisgyerek pályájának középpontjában... na, nekik adtam pénzt. Vagyis mindig adok, ha arra járok. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.