A Nisantasi jó környék, belvárosinak számít – bármit is jelentsen ez egy ekkora metropoliszban… Szóval nagyon sok – általunk is ismert – márka is önálló üzlettel van e környéken jelen, de a török márkák boltjait is lehet látni. Igen, vannak plázák is. No meg, kávézók, talponállók, falatozók és éttermek, és persze utcai gyümölcs-, perec- és (most még) gesztenyeárusok. Óriási a forgalom, a járdákon késő délelőttől úgy este tíz-tizenegyig rengeteg ember. Utána sem hal ki a környék, de akkor már a boltok is bezárnak, így a szórakozó közönsége a terep. (Ablakomból).

Mielőtt kijöttem volna, elküldték a címet, de a google nem nyújt utcaképet, így nem tudtam megnézni a környéket. itt azonban megtudtam, hogy a yandexnek viszont van utcakép szolgáltatása Sztambulról, s hát nem is volt nehéz megtalálni e környéket. Ez régebbi kép, az előterében szereplő épület már felépült. És mellette az a ház, amiben lakom. 

A lakás, amit a rendelkezésemre bocsátottak, ennek a közepében van, olyan mintha a szegedi Kárász utcán vagy a pesti Vácin lenne… Azzal a különbséggel, hogy ebben a városban kb. 8-10 ilyen kárászutcaféle „belvárosi” csomópont van. A több milliós peremvidéki lakótelepek bevásárlóközpontjait nem számoltam ehhez.

A lakás nagy, de szinte üres, éppen csak a legszükségesebb bútorokkal van felszerelve – én sem fogom ennél jobban bebútorozni, úgyis keveset vagyok „otthon”.

A minap olyan kilenc körül értem haza, s a ház bejárata be volt zárva. Olyan zár volt rajta, amit eddig észre sem vettem, kb. 30 cm-re a földtől. Mondanom se kell, kulcsom nem volt hozzá. Rögtön vendéglátóm segítségét kértem, aki küldte is a mindenesét. Ahogy azonban láttam, a probléma még rajta is kifogott, ugyanis se egy csengő (másik lakásba), se egy házmesteri telefonszám, se egy hátsó bejárat nem akadt. Telefonozott 1-2-t, de úgy éreztem várnunk kell sokat, meg hogy mintha tanácstalan lenne. Erre odajött a 10 méterrel arrébb „szolgálatot teljesítő” gesztenye-árus, majd némi tényállásvázolás után (gondolom, ez volt a beszélgetés tárgya) az árus előszedte a telóját (megjegyzem, okosteló volt), majd felhívott valakit. S íme, 1-2 perc múlva a házból lejött egy aranyos nénike, és kinyitotta az ajtót. A mindenessel már szótár és activity nélkül megtárgyaltuk, hogy másnap kapok én is kulcsot. (Ez az a kapu.)

Aztán éjjel, mikor tusoltam, egyszercsak elment az áram. Tök sötét… tök ismeretlen ház… tökéletesen ismeretlen közeg… Én csurom víz... Először a sötétben megtörölköztem és gyorsan felöltöztem, s miután hallgatózással megbizonyosodtam arról, hogy nem a krimikben szokásos cselekmény van folyamatban (nem járkált senki lakásban elítélendő célzattal), a zseblámpámat is elővettem és nekiálltam megkeresni a biztosítószekrényt. Megtaláltam nagyon hamar a lakásban és tényleg, egy bütyök le volt fittyenve. De aztán hamar kiderült, hogy kell lennie egy másik szekrénynek, mert semmi nem történt… Na, az már kint volt a folyosón. Siker. Gondoltam én, de mihelyst felnyomtam a bütyköt, ismét lecsapta… ezzel együtt az ujjamat is meg. Valami zárlatos lett ezek szerint. Klassz. Hogy utálom, hogy állandóan vendéglátói segítséget kell kérnem… Azért a reggelt megvártam, mert bármennyire is kiteszik a lelküket a törökök a vendégért, a vendégnek is viselkednie kell.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.