Minden szépíró megemlékezik a keyifről, ha az isztambuli időtöltésekről ejt szót, merthogy a török, amikor éppen nem dolgozik/tanul vagy egyéb kötelezettségeit teljesíti, akkor keyif-re gyúr. Persze ez így meglehetősen hülyén hangzik, mivel a keyif az maga egy életérzés, ami egyben időtöltés is. Valami, aminek az a célja, hogy jól érezd "benne" magad. Éppen emiatt ez bármi lehet és persze mindenkinek akár más is, meg aztán változik a korral is, de mégis a lényeg, hogy akard is magad jól érezni egy kávé vagy sok tea szürcsölgetése, a boszporuszi szotyizás, a sirályok/macskák/galambok etetése vagy éppen a 11-től kettőig tartó reggelizés közben. Sokszor másokkal együtt. Persze az is lehetséges, hogy mindez úgy tűnik, mintha épp semmit sem csinálnál. Pedig dehogynem: erőt gyűjtesz, gondolatokat rendezel, építed az emócionális világodat. 

Engem szíventalált itt a keyif, ugyanis jól ismerem ezt az állapotot, tinédzser korom óta művelem is, a családom persze lustálkodásnak, semmittevésnek nevezte, vagy csak-fekszel-az-ágyon-és-nem-csinálsz-semmit-lányom-mi-lesz-így-belőled, vagy esetleg mi-a-jó-abban-hogy-csak-ülsz-ott-a-teraszon-és-nem-csinálsz-semmit, sőt, a mit-lehet-csinálni-egész-délelőtt-abban-a-kávézóban megjegyzések premisszájának, na, meg persze sok minden másnak, de csak itt jöttem rá, hogy ez a keyif. Most már legalább van neve. 

Ez egy jó hely a keyifre. 

Ez meg még inkább. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.