Az otthoni május elsejék kicsit mások, mint itt Isztambulban. Ennek több oka is van, de a legmarkánsabbnak az az ok tekinthető, hogy itt 1977. május 1-jén, amikor hosszú idő után ismét megünnepelhették a munkát, tömegbelövés és sok áldozat volt - máig nem nagyon sikerült (akarás/lehetőség?) kideríteni, hogy kik és miért tették. Persze, volt néhány büntetőeljárás is, amelyek nem végződtek megnyugtatóan, úgy értem, felmentések és bcs-hiányos megszüntetések jellemezték ezeket, s tulképp a politikai vizsgálódás sem nagyon vezetett eredményre. Az sem meglepő így, hogy a május elsejei ünneplés=emlékezés érzékeny kérdés, ami a török majálist filozofikus és világnézeti szinten is megterheli. Ezért aztán van, hogy engedik a felvonulást (gyülekezést), s van, hogy nem. De inkább nem szokták. Ahogy most sem. Így aztán itt a vízágyú helyettesítette a céllövöldét, könnygáz meg a vattacukor-illatot. Nem gyereknek való vidék. De külföldinek sem.