Isztambul egyik fő verőere az Istiklal caddesi, vagyis a Függetlenség útja. Egy kb. másfél kilométer hosszú, széles, csak gyalogosok és a villamos (na, meg a rendőrségi tankok) által használt sétálóutcáról van szó, ami enyhén felfelé/lefelé tart és ami a Galata negyedet a Taksimmal köti össze. Az utcában elegáns üzletek és kis sufniboltok, könyvesek, zeneboltok, éttermek és kávézók várják a fáradt sétálókat, hogy a mozikról, galériákról és színházakról ne is beszéljek. Van persze perecárus, vicces dondurmás (fagyis), meg koldus is. Ja, és egy csomó templom is, keresztény. A kis keresztutcák, amik egyébként balra lejtenek, jobbra emelkednek, ha mögöttünk van az Aranyszarv, is ugyanezt a kínálatot nyújtják - izgalmas felfedezőutakat lehet itt tenni. Például a leírhatatlan antikváriumot is itt találtam. És mindezek mellett - állítólag - napi hárommillió sétáló. 

De szerintem nem ez a lényeg. Hanem az, hogy ez az utca mint fő közlekedési útvonal már a bizánci időkben is létezett, a környék (Beyouglu) a görögök, majd a velencei és genovai kereskedelem miatt ideköltöző európaiak fő letelepedési helye volt. Ez aztán az oszmán időkben is megmaradt, s a XIX. századra, mikor majd az oszmán szultánokat modernizációs lendület kapja el, ez a terület fejlődhetett a leggyorsabban: itt lett először elektromos áram, telefon, közvilágítás és metró. Vagyis metróféle. Az 1875-ben megnyitott Tünel fogaskerekű is volt (a partot kötötte össze a "heggyel"), és gőzgépek hajtották. Villamos is volt persze, de azt egy időben indították négy vonalon 1871-ben. Úgy értem, sínbuszok, mivel ekkor még lovak húzták a sínpályán közlekedő buszokat. A villamosok egyébként, amik itt járnak, vannak vagy százévesek - utazni bennük maga az időutazás. Az más kérdés persze, hogy elektronikus jegyleolvasóval vannak ellátva, meg ledtvékkel, ha unatkoznál menet közben. 

Nos, tehát az Isztiklál dzsadeszi igazi élményét az épületek adják, a XIX. század végén, XX. század elején a nagy építési láz miatt mindenki itt akart építkezni, olaszok, franciák, németek. Az utca tehát teli van 100-150 éves hatalmas házakkal, a neogótikus, a neoklasszikus, a neoreneszánsz paloták szemet gyönyörködtető mozaikja tényleg megnézésre érdemes. Még art deco is van. Persze, persze, a többségük rendesen le van pukkanva, meg azért az elmúlt egy évszázadban sikerült igen csúnya épületeket is felhúzni a szépségek közé, de ez a lényegen nem változtat. Szóval sétálva az utcán érdemes felfelé is nézni, nemcsak a négyszinte MNG outlet vagy a Zara, esetleg az LC Waikiki és Koton üzletek kirakatát szemmagasságban gusztálgatni. Ugyanakkor igen veszélyes a fejet felfelé tartva, esetleg tátott szájjal bámulni. Amikor először kapott a könyököm gellert egy szegecses bőrtáskától, akkor még nem figyeltem fel a veszélyre. Másodjára egy zacskó ruhával kaptam egy gyomrost. Még ekkor sem. Aztán még azt is túléltem, hogy egy kisiskolás gyerek lefejelte a csípőmet, a csontos részt, de amikor a gyönyörú aranycipőmre rátolták a babberkocsit, na akkor jöttem rá - itt nem sétálva kell bámészkodni.

Hanem csak szakaszosan. Sétálni egy sarkot normális nézéssel, fedezéket keresni, felfelé tekinteni, bámészkodni... Ilyen megfontolt bambulás alkalmával lettem figyelmes erre itt. 

Az ott egy kávéház? Ott fent?

Nosza, keressük meg a bejáratot. Meg is lett és fel is lifteztem a tetejére... A kis lebuj üres volt, de finom volt a kávéjuk. És a kilátás?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.