Már nincsenek órák, a vizsgáztatást is letudtam (írásbeli), úgyhogy marad a kutatómunka. Ennek első felvonását kilenc és három között az egyetemen végzem, majd este hét után hajnalig otthon. Akik ilyesmivel foglalkoznak, jól ismerik az efféle időbeosztást és ha történetesen még baglyok is, akkor azt is tudják, hogy ezt csak így lehet. Mármint akkor, ha az ember TÉNYLEG csinálni is akar valamit. :-) Igen, ki lehet számolni, ez kb. 10-11 óra munka egy nap. 

De a délután Sztambulé!

Ismét áthajóztam az ázsiai oldalra, köszi Fanni a meghívást. Kimentünk a partra és csak sétáltunk, fagyiztunk, sétáltunk, kávéztunk, sétáltunk, teáztunk.

Itt azonban a promenádnak kicsit más arca van, mint a másik oldalon vagy épp az Aranyszarv mentén. Ez olyan sportos-beaches, nem pedig családos-grillezős. Már az rögtön más, hogy itt maga a Márvány-tenger nyaldossa a promenád lábait, nemcsak a vize: tehát vannak hullámok és homokosnak tűnő part. Van még persze térdig erő tengeri szemét, de hamar túltettük magukat a helyzeten, hogy fürdeni itt azért nem kell. Se most, se máskor. De napozni, azt lehet, és hogy mennyien voltak... Inkább urak, mint hölgyek... és inkább idősebbek, mint fiatalabbak, de mégis szemmel láthatóan . egy szál fecskében - napoztak. Meg aztán itt láttam TÖBB biciklist is, ráadásul végig fel van festve egy biciklisáv a promenádon, szóval kifejezetten hívogató.

Csábító még a fák között vezető futóösvény is, meg persze szinte ellenállhatatlanok a párszáz méterenként installált szabadtéri kondiplaccok. Amiket használnak is, nem pedig szétszednek és ellopnak, mihelyst nem nézel oda.

És hát vannak igazi sportemberek, akik tudják, hogy és hol (!) kell fekvőtámaszozni. Na, ilyeneket nem csináltam, de azért a több kilométernyi séta miatt nem éreztem magam nem odavalónak. ;-)

Mire eljött a koraeste, már készültem pihenésre (illetve az esti műszakra). Azt hiszem, kellene szerezni egy ilyet. 

Egyszer már a promenád szükséges kellékei kapcsán írtam a lufis "céllövöldéről", de aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem is egyszeri dolog... Igen sok helyen és változatos fegyverekkel történik az utcai lövészet. Nem értek a fegyverekhez, csak annyit, amennyit a Btk. értelmezéséhez szükségesnek tartunk (egy kis tananyag a harmadévből: lőfegyver a tűzfegyver és az a légfegyver, amelyből 7.5 joule-nál nagyobb csőtorkolati energiájú, szilárd lövedék lőhető ki), meg az is igaz, hogy lőttem már valamivel céllövöldében meg a rendőrségi gyakorlaton is, de azért mindezt együttvéve is laikusnak számítok. Ennek ellenére, meg szakértőkkel tárgyalva az világos, hogy ezek légfegyverek. De kérném szépen, ki is méri meg a csőtorkolati energiájukat? 

Szóval azért engem nagyon meglepett ez a fajta liberális attitűd: kollégáim szerint akár nekem is eszembe juthatna ilyen bizniszt üzemeltetni, ha ugyanis lenne egy bármilyen légfegyver jogszerűen a birtokomban és képes lennék egy olyan üres placcot találni, ahol a lufis célfalat kellő távolságra el lehet helyezni, akkor simán tölthetném ezzel az időmet, hogy várjam a lődözni vágyókat. Remélem, ezt persze nem azért mondták, hogy hagyjak fel a tanítás-kutatás kombóval. Mindenesetre az a kérdés azért tovább foglalkoztatott, hogy ki a fene áll le az utcán lufikra puffogtatni... Merthogy nyeremény, az nincs. De aztán rájöttem - látva több ügyfelet is a szolgáltatás igénybe vétele során -, ez tényleg csak a célbalövésről, vagy még egyszerűbben a megengedett fegyverhasználatról szól. Akiket ugyanis eddig láttam lufilövészet közben, mind kistinédzser volt, de fiúk-lányok vegyesen ám... Szóval valszeg maga a pisztoly, a puska a buli ebben, meg a lövöldözés lehetősége. 

Nyilván azért kattog ez bennem, mert ugyebár a mi szabályaink a fegyverekkel kapcsolatosan nemhogy nem liberálisak, de konkrétan drákóiak, a szabályok alkalmazási gyakorlata meg még rátesz egy lapáttal, emlékezzünk csak a lézerfegyveres jedi és a TEK találkozására a Műegyetemen. Itt azért más a helyzet. Hozzáértő szemlélők is azt mondják, hogy a törököket különös szeretet fűzi a lőfegyverekhez, így igen jelentős a privát fegyvertartás aránya a lakosság körében és nem kicsit ezzel összefüggésben magas a halálozási arány is esküvőkön, illetve kupagyőzelmek esetén az örömlövések gellert kapó lövedékei miatt. Tehát nem szabad meglepődni, vagy megijedni, ha a szomszédságban felugat akár egy géppuska is, nyilván ilyenkor az erkélyre nem kell kimenni nézelődni. Hm, hát akkor meg nem lepődnék és meg sem ijednék, de pakolnék azonnal. Egy biztosnak tűnik tehát, a lufilövészet elterjedtsége valós társadalmi keresletet elégít ki, s lehet, hogy az otthon tartott fegyvert már nem lehet odaadni a gyereknek, hogy puffogtasson vele galambra, sirályra. De hát valahogy meg kell tanulni, mégiscsak... 

A büntetőjogász is mocorog bennem, persze, és rögtön azokat a kérdéseket teszi fel, hogy mi van, ha valaki megsérül e jó kis szabadidős tevékenység során, meg mi az, hogy ifjoncok/gyerekek is lövöldözhetnek csak úgy heppből... Egy biztos, a fiamnak nem engedtem volna meg, ha esetleg akart volna lőni - igaz, mire kibogoztam volna a joghatóság és a büntetőjog esetleges alkalmazásának kérdéseit, mondjuk mert ellövi a fülét a tulajnak (légfegyver-e vagy lőfegyver; török vagy magyar tartási szabályok stb.), addigra már el is felejtettük volna... 

Ez a helyszín pedig azért érdekes, mert itt a járda éppen a "lőtér" közepén húzódik. Persze, persze a víz felé történő lövöldözés is kockázatos lehet a rejtőzködő búvárok számára, meg azt is lehet mondani, hogy senki se lesz olyan ostoba, hogy elsétáljon az ügyfelek előtt, akiknek épp fegyver van a kezében, de hát vannak itt vakok is, meg figyelmetlenül mászkáló turisták is... Meg egyébként is, basszus, fegyvert csak Jack Bauer biztos kezeiben szeretek látni.  

A boltban vásárolni maga a luxuria. Ugyan vásárlóként "látom előre magatartásom lehetséges következményeit, így különösen azt, hogy ilyen ultragiccs+hype / kőegyszerű+hype köcsögök és findzsák lakásomban történő elhelyezésével vendégeim heveny hányingert, esetleg retinakiégést fognak elszenvedni, de könnyelműen bizakodok e borzasztó következmények elmaradásában. Könnyelműségem reális alapja az lehet, hogy vendégeim esetleg edzettek ízléstelenségem, bocsánat, ízlésem vonatkozásában, mivel eddig nem mutattak ilyen tüneteket, sőt, visszatértek hívásomra. Aztán persze ex post facto kiderül majd, hogy e bizakodásom éppen ezen holmik kapcsán alaptalan volt." 

Ez persze csak egy elvi variációként jutott már először az eszembe, amikor a kirakatot megláttam, különösen, mivel meg voltam róla győződve, hogy ebben a boltban ilyen cuccokat senki nem vásárol... De aztán...

Szóval vannak itt váratlan dolgok. :-)

Viszont az igazsághoz hozzátartozik, hogy a tálalókészleteik és tányérszettjeik tényleg szépek, de ezt már csak akkor vettem észre, amikor kicsit rájukszörföltem. persze akkor már mindegy volt, a bejegyzés kikívánkozott. :-)

Nem mondanám, hogy sokkal szemetesebb Isztambul, mint bármelyik nagyváros. Vagyis még azt is megkockáztatom, hogy inkább mintha éppen kevesebb szemét is lenne, mint amit az ember várna... Az persze nagyon is általános, hogy estére a közparkokban, vagy hétvégi napokon a nagy tereken is bokáig ér a cucc (papírpoharak, szalvéták, eldobott kajásdobozok stb.), de reggelre eltűnik mindig a dzsuva. Meg aztán sok környéken ilyenek személyek is gyakran portyáznak - egész nap. 

Amikor meg aztán ilyet láttam először, nem is tudtam, mit is gondoljak róluk. Mivel nagyon sokan vannak és nagyon egyféle munkát végeznek, nem tekinthettem független magánzónak őket, de tulképp még az is hasonló bennük, hogy meglehetősen egyszerűek viselkedésben, s munkaruhájuk is olyannak tűnik, mintha abban is aludnának. Aztán helyiek elmesélték, hogy e figurák tulajdonképpen a szelektív hulladékgyűjtést végzik, de végsősoron mégiscsak magánzók: különböző feldolgozó-cégeknek dolgoznak és a háztartási szemétből (értsd, kuka, konténer) kigyűjtik az adott fajtájú hulladékot, amit aztán ezek a cégek állítólag fillérekért átvesznek. El lehet képzelni, hogy azokon a környékeken, ahol egyszerűen csak esténként kiteszik a kukás-zsákokat a járda szélére, hogy elvigye a kocsi, hogy néz ki az utca, miután ők leszüretelték a zsákokat... S mégis, a szétszórt szemét is eltűnik reggelre. 

De a legjobb mégiscsak ez. Ez itt egy konténer. Látjátok a méreteit? Hát igen, kicsit mintha kicsi lenne. 

Nem különösebben áldoztam rá gondolati energiát, hogy mi is az értelme az ekkora konténerek üzemeltetésének, így török ismerőseimet sem zaklattam a szemét-kérdéssel, de aztán ezt látva minden a helyére került és az ész örül az értelem diadalának. 

Jött a daru, mögötte a nagy kukásautó, kiemelték, kiöntötték, visszalegózták. Csodálatos. 

Elvitt egy ügyvéd kolléga a bíróságra. Ide. Három  ilyen igazságügyi palota van Isztambulban (ezt 2011-ben adták át, miután több tucatnyi kerületi bíróságot integráltak), ez a "belvárosi". Mind a bíróság, mind az ügyészség székhelye is ez az épület, amelyben polgári és büntetős tárgyalásokat tartanak.  

Van is hol, mivel 293 tárgyalóterem van az épületben... A tömeg tehát itt is leírhatatlan volt, s mivel csak komoly biztonsági ellenőrzés után lehet belépni az épületbe, hiába folyik reggel egyszerre akár 10 kapunál is a bebocsátás, óriási a sor... Mi az ügyvédbejárón mentünk be, ott csak fegyvert "kerestek". S mivel nem találtak, gyorsan be lehetett jutni. 

Kérlek, tanulmányozzátok ezt a képet.

Először is szeretném felhívni a figyelmet a két Justitiára. Van egy balos és egy jobbos is. Már csak hogy mindenkinek az ízlése/világnézete kielégítést nyerjen. Márha létezik egyáltalán balos és jobbos igazság. Nem látszik a képen, de Lady Justice éppen egy-egy kígyót tapos el, ami ugyebár a bűncselekmény (?) szimbóluma. 

De a csúcs ott van középen: Atatürk feje bronzból kb. egy méteres nagyságban.. S ahogy kitüremkedik a fémfalból, meglehetősen zavarba ejtő... S főleg meg nem engedett szájeszfiksön asszociációkat hív elő, amiket persze ide sem írok. De nyilván nem ez volt az alkotók célja, hanem hogy fémes tekintetével a veséjébe lásson mindenkinek, aki beteszi a lábát az épületbe. Megjegyzem, az ügyvédek oldalról érkeznek, így ők nem esnek át ezen az átvilágításon. 

Egy büntetős tárgyalást végighallgattam (15 perc volt, egy darab tanú kihallgatása), egyre pedig benéztünk. Az ügyek érdemével és a megismert eljárási sajátosságokkal ehelyütt nem foglalkozom, de azt például itt is érdemes megosztani, hogy az ügyész a bíróval egy magasságban ül és mivel a talárja is olyan, mint a bíróé, nem igen lehet észlelni közöttük a különbséget. Jó, az ügyészeknek van egy aranyzsinór a szívük felett, de egyébként simán összetéveszthetők, így nem véletlen, hogy az egyszerűbb pó'gárok sokszor azt mondják, hogy az ő tárgyalásukon nem is volt ügyész, csak kettő vagy épp négy bíró... Meglepett még, hogy a jegyzőkönyvvezető ott helyben számítógépre viszi a diktált szöveget, vagyis inkább az, hogy a szöveget a védő és a sértetti képviselő is egyaránt követhette asztalán elhelyezett monitoron. A vádlott középen áll (néha leülhet), de monitort nem kap. Az első helyen a bíró megkérdezte, hogy ki vagyok én, kísérőm szerint egyszerűen kíváncsi volt (ennyire kilógtam a sorból?), de ez a bíró egyébként is atipikus magatartást mutatott, mivel az ügy elnapolásánál a következő időpont kitűzése úgy történt, hogy a védő és a sértetti képviselő is előszedte a naptárját és nekiálltak egyeztetni. A védelem kb. az ötödik időpontra mondta azt, hogy az neki jó... Van ilyen???

Aztán azt is megtudtam, hogy senki nem ülhet keresztbe tett lábbal a bíróság előtt, ha esetleg ilyen történne, jó esetben a teremszolga figyelmeztet, rossz esetben maga a bíró. Mégjobb esetben a kollégád, ahogy velem is történt. Minden (!) tárgyalóteremhez van ugyanis teremszolga, aki aktákat hurcol, ügyfeleket enged be/zavar el, és a helyes viselkedésre is megtanít, de a teáért nem felel. Még jó, arra itt is van több tucatnyi T-man.

Az ügyvédeknek jó tucatnyi pihenőszoba áll rendelkezésére, ahol számítógépek is vannak, tehát beadványokat is össze lehet gyorsan dobni, no meg talárkölcsönzőt is üzemeltetnek. Persze, tv, kanapék és tea is van. 

S végül, mikor liftezünk már lefelé-kifelé, a liftben megszólított (éppen ott volt) a fenti ügy sértetti képviselője, hogy nem beszélek-e véletlenül németül, merthogy ő Regensburgban doktorált egy egyébként általam is jól ismert büntetőjogász-professzornál. Hát éppen beszéltem... Ennyi, nem több, mert már szaladt is tovább, mégis olyan valószínűtlen... Vagy nem az?

Ez maga a halas szendvics. Ami egyszerűségében tökéletes. 

A part kb. 100-200 méteres körzetében mindenhol árulják, elegánsabb és egyszerűbb helyeken is, de nagyobbacska házi grillsütőből is a promenádon. Állítom, hogy itt nincs ÁNTSZ, de nem is baj.

Frissen grillezett tengeri hal a lelke a szendónak, hagyma, saláta, paradicsom kíséretében. Nem tudom, milyen hal, de valszeg nem is lényeges. Olyan 80%-ban szálkamentes, szóval csak óvatosan. A törökök behavazzák sóval és úgy eszik. 

Már régebb óta ki akartam próbálni, de csak most került rá sor. Az aranyhajós balikost választottam, de nem a végtelenül ízléses aranyozott, szultános hajók miatt, hanem azért, mert eddig akárhányszor csak arra jártam, mindig rettentő tömeg - saccolásom szerint egyszerre akár 200 ember is le tudott ülni - tolta befelé a balik ekmeket, szóval rossz nem lehet. A hajók tulképp a konyha... 

Másfelől meg ilyen piros színű valamit ettek hozzá, azt is muszáj volt kipróbálni. Gyors sorbanállást követően s némi közelharc árán a térdig érő hokedlik valamelyikére letelepszik az ember és nekilát falatozni. A piros valami az vegyes savanyúság, kifejezetten finom fajta. Valszeg azért kell az ecetes savit a hal után küldeni, hogy minden kellemetlenséget így el lehessen kerülni.

Asztaltársaim a földre köpködték a szálkákat, de aztán láttam, hogy a többség inkább szalvétával bűvészkedik. Kár, hogy ezt már csak azután észleltem, miután magam is az előbbi módon jártam el. 

 De tényleg nagyon fincsi volt. És hat lírát kértek érte (kb. 620-640 Ft). 

Tíz lépéssel és ezer emberrel arrébb pedig ilyen és ehhez hasonló helyeken lehet megvenni...

Ez pedig egy kb. 50 éves felvétel az internet kincsesbányájából - ekkorra már az eredeti aranyhajókat eltüzelték és az újak még senkinek nem jutottak eszébe.