A mai napon sikerült egy helyi, hivatásos sofőr mellett a jobb egyből megfigyelni a közlekedési szokásokat. Sokban különbözik az általam megszokott európai közlekedéstől. Egyrészt kaotikusnak tűnik, ugyanakkor kifinomult rendszer figyelhető meg. Vegyük sorra a furcsa dolgokat:

A sávok felfestése tulajdonképpen semmit nem jelent. Azaz lényegében annyi sáv van, ahány autó elfér egymás mellett. Záróvonal, forgalomtól elzárt terület tehát ismeretlen fogalom.

A kürt használata kötelező, az index esetleg játszik. Ha fel akarod hívni a figyelmet arra, hogy hagyjanak helyet, jönnél, mennél, bekanyarodnál, nyomsz egy-két rövid dudát és kész. Ami meglepő, hogy hiányzik az európai – kéz-, karmozdulatok hada és halkabb, hangosabb szitkozódós rész. Ezek helyét a kb. 5 cm-es megközelítések, a „beférek még” manőverek veszik át. 

Piros lámpa zöldre váltását automatikusan kürt jelzi a sorból mögüled, teljesen mindegy, hogy kilősz-e még narancssárga alatt.

(Most este 10 körül is folyamatos a dudálás az utcán: nem az a hosszú tülkölés, csak egy vagy két rövid kürt…)

DUR (STOP) tábla értelmezése: határozott mozdulattal belépek a kereszteződésbe.

Jobb kéz szabály: ismeretlen, a folyamatosan haladó kocsisornak elsőbbsége van, kivéve, ha kitolod az orrod, egy rövid duda meccs és már mehetsz is.

A sávváltás menete – a sávon most egy kocsisort érts -: eldöntöd, hogy sávot váltasz, elkezdesz a megadott irányba húzódni. Ha dudálnak, akkor elengeded, aki dudál, majd folytatod a sávváltást és egyszer csak kész. Ha már legalább fél autód a sávban vagy, már te is dudálhatsz, hogy hagyjanak helyet…

A gyalogos sokadrangú lény, amit tudnod kell, nem adnak elsőbbséget, még akkor sem, ha már leléptél a zebrára (ugyebár az útburkolati jelek egyébként is csak díszítő elemek). Ha egy álló kocsisor autói között mész át, akkor is ügyelj arra, hogy meg fognak indulni. (Nekem nagyon úgy tűnt, mindegy, hogy ott vagy-e…)

Az úttesten átjutás lehetőségei:

a) keresel egy lámpás, gyalogos kereszteződést, majd a gyalogosokra szánt 3-5 mp alatt átnyargalsz a másik oldalra,

b) eltöltesz pár percet a forgalom tanulmányozásával, kifigyeled a lehetséges piros lámpákat és optimalizálod az átkelést,

c) bátor vagy és nekiindulsz – figyelem, nem lassítanak, ha az úton vagy.

Nehezítő elem a közlekedésben: a vezetés közbeni telefonálás, sms írás, telefonbámulás alapfunkció.

A fentiek ellenére vagy épp ezek miatt tehát kifejezetten dinamikus a közlekedés, és az autóvezetők tulajdonképpen segítik egymást. Horpadt vagy benyomott a kaszni? Á, sebaj, furikázunk vele... Lehet, hogy nem jó ötlet itt - idegenként - kocsit bérelni?

Vannak gyerekbarát metropoliszok is. Még nem tudtam eldönteni, hogy ez az-e. Bár, azt hiszem, a tétel már önmagában is ellentmondás, hacsak nem akar a városvezetés ilyen jelzőt magára aggatni és a címre külön intézkedésekkel törni... Mivel el kellene dönteni a tétel igazságát és azt, hogy ez alkalmazható-e erre a metropoliszra, végig kell venni a tényezőket. Gyereknek tekintsük a már nem bébi és a még nem kamasz utódainkat (5-13 év között). A babakocsizás egyébként majdhogynem teljesen kizárt, éppúgy, mint a magassarkúban való biztonságos vonulás. Az ok is ugyanaz, lásd a korábban kifejtett álláspontomat.   

Először is ennek a metropolisznak az utcáin (IS) rengeteg az ember (meg a turista), nincsenek zebrák s nincsenek gyalogosátkelő helyek. Még a nagyobbacska gyermek kezét sem lehet elengedni a tömegben, nehogy valaki elkapja és magával vigye, vagy egyáltalán, nehogy akárcsak egy pillanatra is elvesztve érezze magát... Meg aztán ugyan az autósok tényleg figyelnek a gyalogosokra, mármint megállnak, hogy ne üssenek el, de nem előzékenyek és nem engednek át, ha menni akarsz. Tehát csak akkor állnak meg, ha már tényleg muszáj nekik. Így aztán a gyermekkel való átkelés még a legártalmatlanabbnak (=egysávos) tűnő utcákon is kész challenge. Nem éppen gyermekbarát a hely? Á, hiszen a szülők azért vannak, hogy fogják a gyerek kezét az utcán, Szóval ez áthidalható. 

Kevésbé hidalható át ezzel szemben a kaja-kérdés, ha épp válogatós gyerekkel vert meg a jóisten. Mint ahogy bennünket. Pedig a török kaja, hű, de nagyon jó (majd talán erről is később, ha még több tapasztalatom lesz), mégis, a csirke döneren és a pisztácián kívül semmit nem hajlandók megenni. Csirke dönert egyébként marha kevés helyen adnak, egyszerűen - szerintem - nem szeretik. Hát akkor mi marad? Bezonyám, a jól ismert gyorskajáldák... Szóval akkor a metropolisz mégiscsak gyerekbarát, mert suttyóhelyen nyilván nincs egy darab meki vagy burgerking sem, itt viszont minden sarkon akad mindkettőből (márcsak a verseny kedvéért is). 

Adnék még egy pluszpontot Isztambulnak a rengeteg játszótér miatt. Nem tudom, hogy eu-konform játszóterek-e ezek, de amiket eddig láttunk és amikre rápróbáltunk (már jó sokat, jelentem), karbantartott, modern és biztonságosnak tűnő helyek voltak. S hát tényleg nagy a játszótérsűrűség, mondjuk 3-4 saroknyi körben legalább 3 is van a lakás körül. Amiket persze csak most vettem észre, hogy valakinek "szüksége" van rájuk. Ismeretségeket is újféléket kötünk: angolul beszélő nyolcévesekkel, akik a kislányommal hintáztak, vagy éppen a csak törökül beszélő nagyival, aki libikókázás közben valami kaját akart rámtukmálni... Úgy értem, a gyerekek libikókázása közben.

S hogy mit lehet csinálni gyerekkel itt? Nyilván nem kell végigjárni az összes múzeumot, de néhány kiválasztott hájlájt kifejezetten alkalmas a gyerekkel való megtekintésre.

Lehet itt libegőzni.

Lehet itt sirályokat és macskákat etetni.

A kóbor kutyákat nem kell, azok ugyanis szinte sosincsenek ébren...

Lehet itt várakat és erődítményeket nézni.

A Jedikule erődbe nem mentünk el, pedig hatodikban jön az "egricsillagok" is, de helyette a Rumeli nevű erődbe el tudtunk menni, ami szinte teljesen épen maradt 1452 óta, azaz azóta, amióta megépítették. Itt sem voltak korlátok vagy védőrácsok, de hát a szülő fogja csak szépen a gyerek kezét... (Essenek le együtt.) Az erődnek van az ázsiai oldalon egy iker-erődje, így jól kereszttűzbe tudták fogni az ellenséges hajókat, merthogy itt a legkeskenyebb a Boszporusz. 

Lehet itt látogatást tenni a Miniatürk parkban.

Törökország összes épített látványossága, illetve főbb természeti érdekességeit lekicsinyítették és betették egy helyes kis parkba. A gyerekeknek is nagyon tetszett, főleg, hogy volt már ismerős épület, de szintén szólva nekünk is bejött, felnőtteknek. A fagyi nem volt jó, amit ott árultak, de már tudjuk törökül: "dondurma": 

Lehet látogatást tenni a Panorama 1453 múzeumban,

ami nem más, mint egy körkép, ami Konstantinápoly oszmánok általi elfoglalását ábrázolja. Szegedieknek a körkép mint műfaj nem ismeretlen, ezt itt 2003-ban készítették, de ez semmit nem von le a projekt értékéből... Igazán jól megcsinálták, érdemes megnézni gyerekkel vagy anélkül is. 

És még nincs vége. Egyelőre jól áll Isztambul szénája a családi plecsni elnyerése tárgyában. 

"Hova kell nézni a szelfizés közben?"

Ismerjük a tényt, hogy Budapestről a wizzair repül Isztambulba. És vissza is, persze. Árpilisig hajnali járatot üzemeltettek, de most már kellemes időben van az indulás Pestről is és Sztambulból is. Mondjuk ennek is megvan a hátránya, de azt majd később. 

Ahogy fapadoséktól az elvárható, vannak nagyon olcsó jegyek és persze olyanok is, amelyeket már-már Turkish Airlines árban adnak, ez persze az időponttól függ. A Turkish naponta háromszor repül, szóval jobban lehet olyan gépet találni, ami passzol az időbeosztásunkba, de sokszor nem mindegy, hogy mennyi az ára. Jó, jó, a Turkish az európai oldalon száll le, és jóval közelebb van a belvároshoz, valamint metróval is elérhető...

A wizzair a pesti indulásnál a saját szabályait komolyan betartja. Így aztán például percre pontosan 120 perccel az indulás előtt engedik csak, hogy beállj a csomagleadós/becsekkolós sorba, igaz, így, az ott eltöltött félórát nem kell másutt elütni. A kézipoggyász méretét tényleg komolyan veszik, szóval eljövendő vendégeimnek nemhogy melegen, hanem forrón ajánlom, hogy mérjék le a kisgurulósokat és a hátizsákokat, és adjanak hozzá még 1-2 centit, s ha még akkor sem érték el a cég által megadott mérethatárokat, na akkor lehetnek biztosak, hogy 1. nem kell többletet fizetni és 2. felvihetik a gépre és 3. nem kell a reptéren hagyni ezt-azt. Ilyet ugyanis láttam már - nincs kegyelem, és nincs kidumálás. Az utas persze kiabálhat is, meg puffoghat, ha a kézipoggyász nem fér be a boxba, a szívás mindenképpen adott. A reptéren vásárolt ajándékokkal megrakott plusz kézipoggyászt a wizzair felengedi, de attól tartok, hogy ez csak gyakorlat, nem szabály. Abból gondolom ezt, hogy ez sehol nincs leírva, illetve például a ryanair kifejezetten dicsekszik vele, hogy "ő" a kézipoggyász mellett egy dutyfree-s tatyót felenged. Szerintem ezért mindig van egy kis kockázata nagy plusz-zacskóval igyekezni a wizzaires géphez... 

Aztán az útlevél-ellenőrzés után indulás a karámba! Akik még nem utaztak wizzairrel, azoknak mondom: fel lehet készülni a buszmegállós fílingre, kb. hasonló tömegeléssel és várakozással. Annyi a különbség, hogy eső esetén senki sem ázik... Újabban. A tömegelést el lehet kerülni, ha vásároltok elsőbbségi beszállási lehetőséget, ebben az esetben ugyanis külön, a tömeget megelőzve kerül sor a beszállókártyák ellenőrzésére és a gépbe történő beszállásra. Pesten általában biztosítják ezt a külön pénzért, de legutóbb épp nem: néhány prioritis kiengedése után küldték a többieket. Úgy vélem, lenne helye a pénz visszakövetelésének, de úgy láttam, senki sem kattingatta a gépét, hogy utána panaszt tehessen a békéltető testületnél. Ezt igazán fájlaltam. 

Legutóbb még az is kiderült, hogy a különpénzes székfoglalás esetén is az a gyakorlat, hogy prioritisként kezelik az ilyen utasokat, pedig a szolgáltatásban ez elvileg nincs benne. Ez egyébként azt jelenti, hogy az gép első 18 székére nem ülhetnek a többiek, azok csak a székfoglalósoknak vannak fenntartva. Nekünk most, húsvétkor, a gyerekek miatt fontos volt, hogy nyomakodás nélkül szerezzünk helyeket egymás mellett. Persze, persze, ismerem a sírós gyerek trükköt, de azért azt csak ritkán illik alkalmazni. [Eszti, 6 éves alkotása]

Isztambulban az ázsiai reptérre, a Sabiha Gökcenről elnevezett reptérre érkezik a gép. A hölgy egyébként Atatürk örökbefogadott lánya volt és repülőpilóta. A reptér nem kicsi, de nagy, számos desztinációja van egész Ázsiában, meg aztán belföldi járatok is indulnak innen. A reptérről a Havas busztársasággal lehet néhány líráért elbuszozni a Taksim városrészbe (egyik belvárosi negyed), ahonnan metróval pedig bárhova el lehet menni. A taxi, illetve a transzfer sem drága - de mivel kb. 30-40 km-re van "Isztambultól", és ezt  távot közúton kell megtenni, a nagy problémát az esetleges dugók okozzák. Amíg reggel jött-ment a wizzair, tulképp még a forgalom beindulása előtt ki lehetett érni oda/ be lehetett érni onnan, de most, hogy a nap közepén jön-megy, rá kell számolni 60-90 percet az útra. Mindezzel együtt sem kerül annyiba átlagosan a jegy, mintha a Turkisht választanánk. 

Isztambulban a wizzair gépeket éppúgy csőre teszik, mint a többit, meg egyébként is itt a wizzair szigorú szabályait mintha egészen lazán kezelnék. A prioritiseknek például csak ritkán szokott lenni külön soruk, így aztán többször is láttam már, hogy kénytelenek voltak "keveredni" a sleppel... Micsoda trauma.

Szóval, jövendő vendégek, nyugodtan válasszátok a wizzt, nem lesz gond. 

Az "itt minden van" kijelentés már többször is elhagyta a számat, nyilván, egy ekkora (nyitott) világváros a fogyasztás terén is hozza a formáját, a legkülönbözőbb igények kielégítésével a kereskedelemben bizonyosan milliók foglalkoznak. Ez a bejegyzés azért született, mert, bár a számunkra már megszokott plázás, árkádos, hipermarketes és piacos kereskedelem is éppúgy jelen van itt, a kisboltos kereskedelem ereje és különlegessége nagyon megtetszett. Az utcai pultokról is majd jegyzek egyszer, ha mindegyik, ezt-még-szeretném-megmutatni fotó elkészül. 

Szóval, itt a hasonló portékát áruló boltok nem idegenkednek egymás szomszédságától: ha esküvői ruha, akkor van vagy 20 egymás után, ha hangszer, akkor is legalább öt, ha pedig csillár, akkor esetleg az utca mindkét oldalán kilométer hosszan. 

Árulnak itt és így

játékot

vállfát

mérleget

próbababafejet

"támad az oszmán giccs"-rozettákat

és piócákat. Vajon vissza lehet őket vinni, ha már eleget szívtak?

No meg a jófajta őrület. Ma is menni kellett a gyakorlatra (még mindig nem hiszem el, hogy ez tényleg az), hiszen három részre van osztva az évfolyam, mindenkinek kijár a jóból. Előtte kollektíve ráhangolódtunk az előadásra. Ez azt jelentette, hogy sétálgattunk a kampuszon (elől hodzsam és én, utánunk 5-6 tanársegéd) és megvitattuk a jogesetet. A'la Szókratesz feat elenkhosz. Ennek van is fílingje itt... 

Időnként hodzsam a padokon üldögélő hallgatóknak nekiszegezett (!!!) egy-egy kérdést, ezúttal Szókratész és a görög filozófusok voltak a téma. Majd egyszer csak megjelent a teásember és hozott kávét sétálós bögrében (én is kaptam)... Ez valami jófajta őrület. Lehet, hogy be kellene vezetni a Lófara körüli sétákat nekünk is.

Az órán ugyanazon forgatókönyv szerint zajlott a tanítás, azzal a különbséggel, hogy most nem a kolléganő, hanem a jobb sorsot érdemlő hallgatók feladata volt, hogy fordítsák az angol nyelvű válaszaimat a többieknek... 

De az igazi sikert az jelentette, hogy volt hallgató, aki angolul kérdést mert hozzám intézni... Aztán a válaszomat is lefordította törökre. 

Szókratészt én is szeretem, a kérdezve tanítás módszerét pedig egyszerűen imádom. Nemtanos hallgatóim arcán persze először nyoma sem volt a lelkesedésnek, de azt hiszem a felismerésnek sem, amikor közöltem velük, hogy márpedig szókratészi szeminárium formájában fogják ŐK feldolgozni a uniós belügyi biztos egyik gyöngyszemértékű beszédét. De aztán, tyűha! Hm, de jó is volt. 

Ezt meg csak azért, mert itt ilyenek hevernek mindenütt (oszmánék előtti időszakból), s mivel hallottam egy sztorit, miszerint a 80-as években, amikor hodzsamék még éppen "egyemisták" voltak, találtak egy bizánci ékszerekkel teli ládát egy ilyen elfekvő kőtömbben. Találó díjról nem esett szó. 

Utóirat:

A műveletsort még egyszer megismételtük, ezen alkalommal már egy-egy hallgatónak a prof előadásából is kellett angolra fordítani egy-egy gondolatsort, valamint tanúja lehettem annak is, hogy többen jelentkeztek, hogy akkor ők is szeretnének "tolmácsolni". Szóhoz sem jutok. 

Korombeli és a csak kicsit fiatalabb harcostársak tudják, az úttörő mindig készen áll. [Gyengébbek = fiatalabbak kedvéért: vszigdá gátóv.] Velem sincs ez másként, de azért érnek néha meglepetések. Ahogy ma is. 

Úgy kezdődött, hogy miután megtudtam, itt 200-300 fővel tartják a büntetőjogi jogesetmegoldó gyakorlatokat (nota bene Szegeden már a 20 fős csoportok is heves rendszerkritikát váltanak ki elhivatottabbakból), jeleztem, hogy ezt azért szeretném megnézni. Főleg, miután állították, hogy eléggé interaktív szokott lenni... Ma volt a napja, hogy elkísérhettem hodzsamot a tanórára. Meg még 10 tanársegéd is.

S a hallgatók tényleg sokan voltak, az állítólagos 600 fős audmax terem félig volt. Nos, késve érkeztem egy kicsit, ezért, amikor hodzsam kiültetett a pódiumra, kicsit büntiben éreztem magam, igaz, ült még ott három tanársegéd is. Ők pontosak voltak, persze. További kettő kezében mikrofon, akik az oldalvonalon állva figyelték az eseményeket - később láthattam, hogy fel-le rohangálnak a lépcsőkön és a sorok között, hogy a mikrofont az éppen felszólított diáknak adják. S aztán elkezdődött a show. Valaki összefoglalta a kiadott jogeset tényállását, majd hodzsam elkezdett kérdezni és magyarázni. Más dolgom nem lévén, elkezdtem megszámolni az embereket, de fazért igyeltem a mellémrendelt tanársegéd fordítására is. Még jó. 120-nál jártam, amikor hodzsam átváltott németre és felszólított, hogy akkor legyek szíves a kérdésre angolul válaszolni, hogy  hogy is van ez nálunk (vagy általában)... Lepődve bár, szívesen elmondtam a véleményem, milyen szerencse, hogy nem oroszul számoltam, akkor nem bírtam volna figyelni a fordításra. Aztán a fordításból csak kb. lehetett kihámozni a jogesetek lényegét, a ravasz dogmatikai problémák megfogalmazása meg aztán nehézkesen mert ifjú kollégámnak, de azért a választ belőttem "középre". Utána is sokszor megadta nekem a szót, aztán olyan is volt, hogy a táblára kellett felírnom az angol és a német szakszavakat... A diákok ekként teljes pályás "oktatási" letámadást kaptak, de egyébként is meglepő módon aktívak voltak. Sok-sok kérdés, magyarázat, joggyakorlat kritika és vita is volt. A társaság nem csekély hányada jelentkezgetett és 30-40 hallgató szót is kapott a 2x60 perc alatt. Egyébként tényleg klassz volt, s úgy tűnt, a hallgatók sem a-tököm-tele-van-az-egésszel vagy az annyira-nem-érdekel-hogy-lehánynálak attitűddel ülték végig a két órát, a végén még közös fotózás is volt. Aminek gyümölcse persze azonnal a twitteren landolt.

Ha látjátok a nyugdíjas korú hallgatókat, az nem a fénykép torzítása, sokan járnak jogi karra nyugdíjas korukban, miután fiatalként ilyen vagy olyan (politikai) okoknál fogva abba kellett hagyniuk a jogot. 

A megpróbáltatások kiheverésére éppen a törzshely kajáldába igyekeztünk ebédidő lévén, mikor az egyik tanársegéd kapta a telefont, hogy menni kell valahova. Naivan azt hittem, másik jó helyre hív bennünket hodzsa, de nem. Vagyis jó helyre hívott, de ott egy halom középiskolás társaságában találtuk, akik egyetemválasztó körúton voltak. Na, sejthetitek, mi volt a feladatom... igen, igen, a-miért-érdemes-idejönni-tanulni/tanítani mozgósító beszédemet meg is tapsolták. De az is lehet, hogy nem értettek angolul. :-) A kötelező fotót a Boszporusszal a háttérben MÁR NEM másolom ide.

Azt mondják, van egy sztambuli mondás, miszerint akárhova is indulsz, biztos másutt fogsz kikötni - ez nem épp az úttörő jelmondat, de azzal összekötve ragyogó túlélési javaslat. Ezt én magam is tapasztalom például napi sétáim során is - amíg nem ismertem a mondást, az el nem tervezett köröket simán annak tudtam be, hogy mindig arrafelé megyek, amit érdekesnek látok... Meg, hogy néha lesétálok a térképről vagy eleve eltévedek. Nos, úgy tűnik, a munka- és egyéb programszervezésre is igaz a mondás, különösen a mai események fényében. Persze az is lehet, hogy valaki mindig tudja, mi lesz, de az nem én vagyok, s ezért érzem úgy, mintha velem váratlan dolgok történnének. De mivel az úttörő...

A minap sétáltunk a parton. Mint a másik több százezer ember a napi átlag szerint. Hármasban voltunk, egy itteni prof (dékán), egy tanársegéd, meg én. Éppen, hogy megéheztünk és ezért - mi másról, mint - kajákról kezdtünk el beszélgetni, török kollégám egy közmondásféle magyarázatába kezdett bele, miszerint kb. egyik-eszik-másik-nem-balhé-lesz-csak-más-nem, amikor nagy integetés és hívogatás jött egy piknikező családtól. Ezek ketten nagyon vigyorogtak, nekem csak annyit mondtak, hogy akkor ide leülünk, s így mindnyájan nagy örömmel társultunk a családhoz - kajálni. Előttük az asztalokon több zalányi kaja tornyosult. Néhány fajta "antipasti", aztán burek, meg rántottaszerűség, sok zöld cucc és persze az, aminek függője vagyok öt éve (a siyah zeytin, azaz a fekete "szottyos" olivabogyó).

Tea is rögtön buggyant s még valami joghurtos mézet is tukmáltak. Nagyon örültek, hogy Magyarországról jöttem, még 1-2 szót magyarul is mondott az egyikük (ahogy mondta magáról, kereskedelemben utazik, s a "minden ajándék" kifejezéssel jelezte, hogy egyek én is nyugodtan)... Török kollégáim szépen elbeszélgettek velük az egyetemről, Isztambulról, a szemétszállításról, majd telefonszámot cseréltek, néhány fotó készült, majd szívélyesen elbúcsúztunk egymástól. Ők még maradtak a parton, még volt valamennyi a kajadombból. 

S a lényeg: nem ismerték egymást. De semennyire sem. Kollégám szerint - aki, azt hiszem, maga is meglepődött - két oka lehetett a nagy hívogatásnak: az egyik, hogy éppen akkor nézett oda, amikor az egyik férfi egy nagy burekdarabot tolt be a szájába; a másik pedig az, hogy mindegyik török ismeri ezt a közmondást... 

E sztorinak igen sokféle tanulsága lehet, amelyeket most nem listázok ki, de egy biztos, ilyesmi mifelénk soha nem történhetne meg. Sajnos. 

Itt, ha valaki táskára vágyik, csak ócska kínai hamisítványt nem tud venni. Ha kategorizálhatnám, akkor azt mondanám, hogy vannak a legdrágább luxusmárkák, aztán a nagyon jó minőségű, saját (török) márkák és ezek mellett hasonlóan jó minőségű, de feltehetően nem akkora piaci penetrációval rendelkező más török márkás (esetleg szimplán nem márkás) táskák, aztán a luxustáskák jó hamisítványai és a többi, átlagos (mondjuk h&m vagy mango-féle instant fashion) cucc. És még akad itt olcsóbbnál is olcsóbb táska (nem kínai, mondom), amelyek némelyikénél még az is megfordul az ember fejében, hogy érdemes lenne akár többet is fizetni érte, mert maga az ötlet sokkal többet ér. Ez utóbbi kategória a gettóbazárban tarol. Persze, persze, a lakótelepi táskaboltokban nem jártam, de nem is kívánkozok oda. A rendes bazárban például a második, harmadik és negyedik kategóriát is meg lehet venni. Mondjuk a negyedik kategória vonatkozásában a "jó" jelzőt a felhasznált anyagok minőségére értettem, bőrből készülnek az utánzatok, ha az eredeti is abból van, a szép varrás is általános. Egész egyszerűen igényes a hamisítványok többsége, szemben például azokkal a hamis termékekkel, amikkel Kínában lehet találkozni. A modellek pontosságát illetően már más a helyzet: sokszor olyan modellek vannak "hamisítva", amik valójában nem is léteznek, vagy például olyan terméket "márkásítanak", ami az adott brand kollekciójában nem is szerepel. [Az egyik kedvencem ez, köszi Márti. Köszi, Erzsi. És köszi Aurél. (Fotó: Iványi Aurél)]

Bizonyám, ez a félig tele pohár v. félig üres pohár dilemmája elé állítja a jogászt is. Félve jegyzem meg, van, aki erről könyvet is ír. Most arról a hipotézisemről inkább nem is értekezek, hogy "a tudományos kutatás témája maga az ember" vagy "a kutatásod te magad vagy"... 

Enivéj, abban biztosak lehetünk, hogy ha itt Nisantasiban besétál valaki a Burberryhez, a LV-hoz vagy más dizájnerhez, a magyar minimálbér többszöröséért hozzájuthat eredeti táskához, bukszához, sálhoz. Aztán a nagy fenét. Nagy botrány tört ki nemrég itt, mivel az egyik Chanel bolt vásárlójának, hogy-hogynem, feltűnt, hogy amit megvett (jó, épp nem táska, hanem estélyi ruha tán) és amiért kifizette a magyar minimálbér hároméves összegét, hát, mit szépítsünk, hamis. Biztos visszavitte, sejtésem szerint az elején nyilván tagadták, majd aztán csak kiderült, ki a hunyó: a Chanel török vezetőasszonya helyi "kézművesekkel" készíttetett ruckókba varratta bele a címkéket és egyéb eredetjelzőket... Majd itt árulták. Nem minden világos még az ügyben, folyik a nyomozás, de valszeg az anyacégből is benne voltak páran, mert a textil, amit felhasználtak, eredeti CH volt... A jóasszony még a mi fogalmaink szerinti sikkasztásban és költségvetési csalás-félében is jeleskedett, szóval nagyban űzte az ipart. Mint tudjuk, úgy érdemes. 

Mi ebből a tanulság? Nem itt kell elverni a milliókat dizájner-cuccra, vagy lehet, hogy máshol sem, s érdemes inkácc a második és a harmadik kategóriára gyúrni.